Péterrel ülök egy jacht clubban. A vörösen izzó gázgömb égi útján komótosan közelíti drága Balatonunk túlparti hegyeit. Tükörsima, aranyló ragyogás az álomban úszó kikötőmedencén, a lábunk előtt lebeg sok - sok nyugovóra tért vitorlás. Ilyen forró giccset is csak augusztus hava képes pingálni. Még egy népes hattyúcsalád is átszeli az aranyhidat, apró hullámokra szaggatva csillámszalagját.

                Alapjában véve jó embernek tartom ezt a bakegeret. Nem igazán haverom, viszont több mint ismerősöm. Tavaly robbantotta a harmadik ikszet, volt nagy eszem-iszom. Nem számít ritkaságnak az ilyen tivornyázás sokszobás nyaralójában, de szomszédjai nem veszik zokon. Egyrészt azért, mert hatalmas a telek és messze vannak, másrészt ők is át - átjönnek, majd együtt ordítanak, mint az árverési tehén. De ez most mellékes. Rövidre fogva, Ő korunk egyik nyertese. „Alulról” indult, és inkább tehetségének és kézügyességének, mint jó üzleti érzékének köszönhetően futottak fel a vállalkozásai. De ezt a fene se tudja. Lényeg, hogy jelentős tőkére tett szert. És nem „szállt el az agya”. Viszont igyekszik mindenből a legmegfelelőbbet használni, persze kizárólag azt, ami neki tetszik. Városban villany kisautó, országútra BMW cabrio, szőlőhegyre Nissan terepjáró annyi lóerővel, hogy egy busz is megirigyelheti. A hajója pedig harmincnyolc láb hosszú, három különálló hálókabinnal, szalonnal, konyhával, zuhanyozós illemhellyel. És még megy is, nem valamiféle otromba bödön. Ez Ő, mármint Péterem, a kapitány.

                Száraz vöröset kortyolunk, jól esik leöblíteni a meleg szendvicseket. És beszélgetünk, persze a „macákról”.

• Nincs az az Isten, hogy találnék valakit. Azt, aki feleségem, életem társa, gyermekeink anyja, családunk szíve - lelke lehetne. Tenyeremen hordoznám, érte élnék, halnék! – panaszkodik.

• Pedig keresem, ahol csak tudom. Nincs és nincs. Nívósabb szórakozóhelyek, klubok, koncertek, színházak, konferenciák, összejövetelek, céges rendezvények. Persze az interneten is. A különböző fórumokról ugye ne is beszéljünk, óriási trágyadomb az egész. Fizetős „elit” társkeresők; több mint a fele olyan nő, akiknek az életben is aligha van esélye párt találni. Aztán van jó néhány masszőrlány, sőt leginkább prosti. A maradék pedig totális „agy halott”, vagy beképzelt önimádó. Szóval számomra felejtős.

  Nézzünk egyéb találkozóhelyeket. Elképesztő a tudatlanság és a műveletlenség. Pedig az eszükkel nincs baj, ugyanis a különböző valóságshow, vagy tehetségkutató műsorok történéseivel óráról órára tisztában vannak. Betéve tudják, hogy Lillu, Szuzi, Muki, Puki, Ronaldo … stb. mikor mit csinált, mondott, ki kit dugott meg, mikor és kire lehet szavazni, ki fog kiesni. Másról jóformán nem, de erről vég nélkül tudnak hadoválni. Én meg azt sem tudom, miről van szó, meg nem is érdekel. Ja, és közben állandóan a mobiljukat nyomkorásszák, folyik a chat, posztolnak mindent és mindenkit. Nem egyszer visszaköszöntem magamnak a facebook hasábjairól. És bármi egyéb témával próbálkoztam, értetlenség, elutasítás, vagy közöny lett a reakció. Gyanítom, az iskolapad óta egyetlen valamirevaló könyvet sem vettek a kezükbe. Ebből is adódóan, az illem, viselkedés, beszéd alapvető elvárásainak sem tudnak megfelelni – fejezte be monológját. Rágyújtott kedvenc Cohiba szivarjára, majd az „és más helyeken” kérdésemre folytatta.

• Na persze. Azok meg tele vannak „nejlon játékszerekkel”. Szilikon cici, műköröm, műszáj, műhaj, műszempilla. Mit kezdenék az ilyennel? Nem, hogy meghúzni, vagy „vizesnyolcast” kötni, de megfogni sem tudna egy kötelet! Tetoválás, több kiló festék, agyon szoláriumozott burkolat. És az ide tartozó fékezhetetlen divat és vásárlás mánia. Néha úgy éreztem magam, mintha versenyló lennék a kifutón, akit vizsla tekintetek méregetnek, értékelnek; milyen az öltönye, inge, cipője, Rayban Aviator – e a szemüveg, Rolex vagy utánzat az óra … stb. Szörnyű – szívott mélyet szivarjából.

• Na, még mi kedveset és szépet tudsz összehordani? –

• Van ám, ne félj! Clubok, romkocsmák. Az ezotériához köthető baromságok bűvkörében élnek. A csillagjegyek még oké, de következik a jóslás, fényevés, szellemek, látnokok, ufók, Atlantisz, aranyfénypont, angyalforrás, mágikus amulettek, talizmánok, ártó és segítő energiák, kvantum mágneses rezonancia, ufó pete, és a többi baromság. És ha visszakérdezek, mondjuk valami olyat, hogy mi fán is terem a Kvantummechanika, vagy teszem azt, a nanoszkopikus méret, csak néznek, mint a cápa, amelyik vaskályhát nyelt. Lövésük sincs sem ezekről, sem más racionális dolgokról. Eszük, mint a tiknak! Hallatlanul ostobák. Nincs egy önálló gondolatuk. És még győzködnek is, majd lesajnálnak, hogy póri agyam képtelen eme felsőbbrendű történéseket felfogni. –

• Jó, jó, hát attól, hogy egy hölgy esetleg nem részletezi ki kellő mélységben a hullámfüggvényeket és azok mérési módszereit, valamint az algúteffektus… -

• Tudod, hogy nem erről van szó! Inkább arról, hogy amíg mindenféle kifinomult erkölcsiségről prédikálnak, melynek ajándékában én sajnos nem részesültem, viszont szinte természetes, hogy pár óra után szétdobják combjaikat. Nekem viszont ez nem pálya. Meg az sem, amikor azzal akar valaki feltűnni, hogy divatállatot tart. Méghozzá valamiféle disznót, esetleg görényt, vagy franc tudja, mit, ami köré az egész életét fonja. Hát én nem akarok semmiféle jószágnak az alattvalója lenni! –

• Kezdelek megérteni, ha nem is egyezik a véleményünk száz százalékig. Nem lehet esetleg, hogy a nagy „akarat”, görcsös keresési kényszerbe torkollik? Elhatalmasodott rajtad a „kapuzárás effektustól” való páni rettegés?! Bocs, ez tréfa volt. És mi van a komolyabb helyekkel? –

• Cégvezetői rendezvények, konferenciák, üzleti találkozók, tájékoztatók, bemutatók, vásárok. Itt már valóban okos, kedves, nagy tudású, képzett, illemet és protokollt tökéletesen ismerő nőkkel találkoztam. Viszont legtöbbjük beképzelt, törtető, karrierista. Mindenük a pénz, a pozíció és a hatalom. Érzelemre, mélyebb kapcsolatra képtelenek. Egyéjszakás kalandra viszont a legtöbbjük igen könnyen kapható. Nekem viszont ez sem kell! Úgy jó másfél éve Összehozott a sors egy pénzügyessel, akinek volt egy gimnazista lánya. Alkoholista, senkiházi férjtől szabadult meg. A gyereknek nem ment sem a matek, sem a fizika. Csont bukásra állt félévkor. Fogadtam mellé korrepetáló tanárt, magam is segítettem nem keveset, néha hulla fáradtan. Évvégére erős négyes lett. Az anyja meg mind gyakrabban, végül már estéről estére rendezett sírós féltékenységi cirkuszokat. És nem voltam képes legyőzni a „zöldszemű szörnyeteget”. Végül visszaköltözött az anyjához azzal, hogy én úgyis elhagynám előbb – utóbb. Még az is lehet, hogy – a nagyjelenetek után – beigazolódott volna. Na de álljunk csak meg. Te most riportot csinálsz?! –

• Hát, mi tagadás drága Péterem, van ilyen pogány ötletem. Persze csak akkor, ha hozzájárulsz. Magad is érzed, hogy ez az egész totál hihetetlen! Ismerve kiterjedt és népes baráti körödet, életviteledet, lehetőségeidet, végtelenül abszurd a sztori. –

• Felőlem megírhatod, csak maradjak inkognitóban. Nem szeretném sem azt, hogy közröhej tárgya legyek, még kevésbé, hogy ellepjen az „aranyásók” sáskahada. –

  Miután mindezekről biztosítottam, neki is fogtam a történetnek. A vázlatig el is jutottam, majd porosodva hevert pár hónapig. Abban a szezonban már nem futottunk össze. Jött az ősz, a tél, majd a tavasz. Az virágillatú áprilisi szél – ó boldog nap – újra Balaton kerülő túrára repítette a RHEA cirkálót, és befutván ama bizonyos kikötőbe, egyből a haveromba botlottam. Semmi unszolás, már folyt is belőle a szó. Megszületett a „slusszpoén”.

• Októberben összefutottam valakivel Budapesten a Zsil utcában. –

• A könyvtárban? –

• Aha. –

• A Corvinus Egyetem Központi Könyvtárában, vagy az Agrárgazdasági Kutató intézetében?-

• Az Agrárban. Nem volt egy bombázó, de kedves, aranyos, és még szóba is állt velem. Megtudtam róla jó pár dolgot, többek között, hogy földrajz – történelem szakos tanárnő. Úgy három héten át, majd minden nap találkozgattunk. Vagy nála, vagy nálam nagyokat dumáltunk, ettünk-ittunk, felleltároztuk egymás könyveit. Egészen eksztázisba jött Csapody Vera illusztrációinak gyűjteményes kötetétől. De ez nem lényeg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy belezúgtam, de nagyon jól kezdtünk meglenni egymással. „Terjengeni támadott a rózsaszínű köd”. Elmentünk együtt két hétre, körbe csatangolni a Skandináv félszigetet. A látnivalók terén nem is volt gond. Kastélyok, apátságok, katedrálisok, múzeumok. Viszont három nap után hozzáfogott „nyesegetni” a vadhajtásaimat. No, igen, tanárnő, ezt még el is fogadtam. Aztán amikor elkezdett boncolgatni, majd elemezni – kiderült, hogy a doktorátusát, mint pszichológus szerezte -, egyre tűrhetetlenebbül éreztem magam. Mindent kivesézett, hogy reggel menjek én először a fürdőszobába, nehogy kiújuljon a nyilvánvaló gyermekkori traumám, miszerint apám biztos elfoglalta, én meg nem… stb. Hiába fogadkoztam, hogy sem ilyen, sem másféle nyavalyám, rejtett szorongásom, elfojtott indulatom, titkolt betegségem nem volt, nem van, reményem szerint nem is lesz, hitelt érdemlő diagnózist állított fel az engem sújtó legkülönfélébb testi és lelki kórokról. Aztán az tette be a kiskaput, mikor rátért az elkerülhetetlenül szükséges gyógymódokra. Nem vártam meg, míg sor kerül az alkalmazásukra! Vége lett, mint a botnak! Még jó, hogy megúsztam. Nem sokon múlt, hogy agyoncsapjam, pedig életemben nem ütöttem meg nőt. Nem is fogok! Akkor már inkább maradok agglegény! –

  Eddig a mese. Kéne valami tanulságot, vagy végkövetkeztetést levonni. Azt viszont nem tudok. És nem is igen akarok. Nézem jobbról, nézem balról. Nem és nem. Egyszerűen hihetetlen. Viszont munkál bennem a kérdés: ez most egyedi eset, valami szerencsétlen balfék sorsa, vagy esetleg másokkal is előfordult, uram bocsáss tipikus, netán korunk jellemzője?

   

  Félek kimondani a választ!

   

  2016. június 6.

   

                                                                                Merlin!